Ez az első Picoult regényem. Ez nem mentegetőzés, csak szimpla tény.
Engem sokféle dologgal rá tud venni egy író, hogy olvassak tőle - világítótorony (minden mennyiségben, tudom nagyon fallikus:)) sötét titkok a múltból, történelmi háttér, csavaros cselekményvezetés, tisztázatlan, szenvedélyes, elfojtott emberi kapcsolatok, kíméletlen irónia, ki nem mondott szavak, meg nem élt életek - de az abszolút favoritom az egyes szám első személyű történetmesélés. Az első igazi könyves élményeim Gárdonyi Láthatatlan embere és Charlotte Bronte Jane Eyreje, rongyosra olvasva. Itt lettem híve az E/1-nek. Mert végtelenül személyes, őszinte, mert örvény módjára beszippant, mert olyan mint egy gyónás, mély és magasztos egyszerre.
A regény egy Asperger-szindrómás fiúnak és családjának történetét meséli el. A fiú, Jacob sokféle különleges "tünettel", viselkedési nehézséggel küzd és extrém érdeklődést mutat a gyilkosságok és helyszínelés iránt. Amikor pedig a viselkedésterapeutája, egy fiatal egyetemista lány meghal, az érzelmeket egyáltalán nem mutató Jacob gyanússá válik a rendőrség számára. Vajon túllépett volna a gyilkossági helyszínek otthoni, házi eszközökkel (ketchup, mint művér) történő rekonstruálásán és élesben is kipróbálta volna, milyen egy gyilkosság? Az írónő nem hagy minket válasz nélkül, még ha a válasz szánandó is, vagy akár meglepő.
Fontos szempont minden regénynél, hogy mennyire lehet azonosulni a szereplőkkel. Én, ebben a regényben mindenkit kedveltem. Ez nem valami alapvetően szeretem az embereket, sőt még ultrakedves is vagyok hozzájuk dolog (mert vannak, akiket utálok kb. hárman-négyen, szívből), hanem annak a felismerése, hogy a tökéletlen emberek igazán szerethetők. Kedveltem Jacobot, Theot, Emmát és Olivert (sőt, őt nagyon:)) is. Jesst is, mert emlékeztetett rá, hogy a húszas éveiben nem igazán tudja, kibe is szeressen bele az ember. (Később meg persze hiába tudja, a másik fél nem áll kötélnek:).)
Amiről pedig igazán elgondolkodtam, az igazság és a szabályok. Ki kíváncsi a színtiszta igazságra? Kinek jó, ha napvilágra kerül az igazság? Kinek-kinek a saját igazsága kapcsolatba kerülhet - e egymással?
És persze a szabályok. Miért is hozzuk őket? Hogy mindenki betartsa, magáért és egymásért. De míg hétévesen a szabály sérthetetlen, ahogy növekszünk egyre-másra keressük a kiskapukat. Amikor nem érvényesek a szabályok. És a végén lehet, hogy az életünk kivételek sorozata lesz.
Néha elképzelek egy olyan életet, mint Jacobé, ahol a környezetem tudná, hogy melyik napokon vagyok a piacon (általában kedd és péntek 8-8.45, kivéve ha... na erről van szó), melyik nap megyek könyvtárba, mikor mosok kocsit, mikor trécselek az unokanővéremmel (vasárnap Doni-alvásidőben:)), stb. Egymás határait csak úgy tudjuk tisztelni, ha láthatók a határok és tartjuk a kimondott és ki nem mondott szabályokat. Akár annak a szabályait is, hogyan szeressük egymást jól.
Értékelés: jeles (5) jöhet a következő Picoult regény
Megjelenési adatok: Athenaeum kiadó, 2011
Beszerzés: Bookline (line 2-es vagyok, és közel a line 3:), ami azt jelenti, hogy éves szinten egyéb könyvvásárlásokkal együtt kb. egy havi fizetésem költöm könyvre, oh, Jesus)
A regény egy Asperger-szindrómás fiúnak és családjának történetét meséli el. A fiú, Jacob sokféle különleges "tünettel", viselkedési nehézséggel küzd és extrém érdeklődést mutat a gyilkosságok és helyszínelés iránt. Amikor pedig a viselkedésterapeutája, egy fiatal egyetemista lány meghal, az érzelmeket egyáltalán nem mutató Jacob gyanússá válik a rendőrség számára. Vajon túllépett volna a gyilkossági helyszínek otthoni, házi eszközökkel (ketchup, mint művér) történő rekonstruálásán és élesben is kipróbálta volna, milyen egy gyilkosság? Az írónő nem hagy minket válasz nélkül, még ha a válasz szánandó is, vagy akár meglepő.
Fontos szempont minden regénynél, hogy mennyire lehet azonosulni a szereplőkkel. Én, ebben a regényben mindenkit kedveltem. Ez nem valami alapvetően szeretem az embereket, sőt még ultrakedves is vagyok hozzájuk dolog (mert vannak, akiket utálok kb. hárman-négyen, szívből), hanem annak a felismerése, hogy a tökéletlen emberek igazán szerethetők. Kedveltem Jacobot, Theot, Emmát és Olivert (sőt, őt nagyon:)) is. Jesst is, mert emlékeztetett rá, hogy a húszas éveiben nem igazán tudja, kibe is szeressen bele az ember. (Később meg persze hiába tudja, a másik fél nem áll kötélnek:).)
Amiről pedig igazán elgondolkodtam, az igazság és a szabályok. Ki kíváncsi a színtiszta igazságra? Kinek jó, ha napvilágra kerül az igazság? Kinek-kinek a saját igazsága kapcsolatba kerülhet - e egymással?
És persze a szabályok. Miért is hozzuk őket? Hogy mindenki betartsa, magáért és egymásért. De míg hétévesen a szabály sérthetetlen, ahogy növekszünk egyre-másra keressük a kiskapukat. Amikor nem érvényesek a szabályok. És a végén lehet, hogy az életünk kivételek sorozata lesz.
Néha elképzelek egy olyan életet, mint Jacobé, ahol a környezetem tudná, hogy melyik napokon vagyok a piacon (általában kedd és péntek 8-8.45, kivéve ha... na erről van szó), melyik nap megyek könyvtárba, mikor mosok kocsit, mikor trécselek az unokanővéremmel (vasárnap Doni-alvásidőben:)), stb. Egymás határait csak úgy tudjuk tisztelni, ha láthatók a határok és tartjuk a kimondott és ki nem mondott szabályokat. Akár annak a szabályait is, hogyan szeressük egymást jól.
Értékelés: jeles (5) jöhet a következő Picoult regény
Megjelenési adatok: Athenaeum kiadó, 2011
Beszerzés: Bookline (line 2-es vagyok, és közel a line 3:), ami azt jelenti, hogy éves szinten egyéb könyvvásárlásokkal együtt kb. egy havi fizetésem költöm könyvre, oh, Jesus)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése