Elköltöztem ide

Csak könyvekről. Ezen a címen:

http://csakkonyvek.blogspot.com/

Kifogytam a szavakból...

Tegnap este 10 óra körül kifogytam a szavakból. Előszörre úgy tűnt, még ott tolonganak a nyelvemen, a torkomban,  a fejemben és a szívemben, de egycsapásra tovatűntek... egyelőre nem is jönnek vissza. 

7 évvel ezelőtt, amikor véget ért a pszichodráma csoport, amelybe jártam, a csoport 90 százalékának heves felháborodása ellenére úgy döntöttem, nem folytatom tovább a csoporttal a következő szintet. Elmegyek élni, tapasztalni. Nem tudok jó drámavezető lenni, ha számtalan dologról csak elképzeléseim vannak. Akkor még nem voltam házas, nem volt gyerekem, nem hoztam kemény döntéseket, nem csalódtam eleget, nem értékeltem ennyire a barátokat. Élni kellett még, megélni, átélni.

Most is erre van szükségem. 

Ez a blog és az elmúlt kilenc hónap, amit itt töltöttem, kiérlelt egy újfajta igényt az életre, kihordtam a változást. 

Majd 50 bejegyzés, majd 1500 látogatás, éppen nem kerek, mint ahogy az élet sem az...

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta. Még itt lesz egy darabig a blog, de én Elmegyek Világgá. 

Szeretni, kötődni, olvasni, írni, játszani, piacolni:), fellobbanni és elhamvadni, újjászületni.  De a bögréim és a könyveim magammal viszem:). Még találkozunk...

A Halak kettőssége és az inspiráló harmadik

Évtizedek óta beszélek magamban. Belül, fejben. A legtöbb esetben konkrét személy vetül a válaszoló pozíciójába, de hang persze egy szó sem hallatszik. (Az már tényleg pszichiátriai eset lenne:-), ez itt inkább határeset:-))  Megjelenítek magamban egy másik embert, szerelmet, férfit, barátnőt, anyámat, apámat és fejben lemeccsezzük életem fontos kérdéseit. Az inspirációimat belülről szereztem eddig. Ez most változik. 

Csuda érdekesen alakul az év vége. A 12. jegyben születtem, a nap utolsó órájában. A végén. De immár 33 év telt el velem úgy, hogy eddig nem sejtettem a végességben rejlő lehetőségeket. 

Kevesen tudják rólam, hogy rendszeresen használom a Ji Kinget. Évekkel ezelőtt kezdődött ez a kapcsolat, és még soha nem hagyott cserben. Most itt, az év végén olyasmit üzen, amit eddig sohasem. Spontaneitást, feloldódást, lehetőségeket egy "harmadik" féllel kapcsolatban. Valami énazonosat, mást, teljeset. Ijesztő, felkavaró, szédítő távlatát a lehetőségeknek.

Életem szellemileg, nőileg, lelkileg leginspirálóbb időszakát élem. Ezúton köszönöm Zeusznak, a Bikakirályfinak, a Bátornak, a Nagylelkű Ajándékozónak, a Woody-rajongónak, a Vaginamonológok Ismerőjének, az Éjjeli Sofőrnek, Thomasnak Kundera tollából, az Írónak, az Olvasónak, a Paráznának, a Látszaterősnek, hogy megszületett és az életem része lett. 

Belül már semmi sem lesz ugyanaz...

(Ha valaki ezt most nem értette, úgy ne ijedjen meg, én sem értem, csak érzem. És tudtommal lelki megtermékenyülés és megnövekedés miatt még senkit sem utaltak kórházba:-).)

Magány - szublimáció avagy a lét könnyű elviselhetetlensége

A pszichoanalitikusok szerint a legfejlettebb énvédő/elhárító mechanizmus a szublimáció. Ilyenkor a személyiségben hordozott feszültség, érzések, gondolatok valamilyen, igen gyakran művészi produktumban öltenek testet, s válnak ezáltal elfogadhatóvá a személy számára. 

Elgondolkodtam, miért is írok ide időről-időre. Indokaim sokrétűek. 

Van köztük közösségi, úgymint:

- hírt adni magamról azoknak a barátoknak, ismerősöknek, akikkel más formában nem lépek gyakran kapcsolatba

- népszerűsíteni az ócskapiacozást, a használt holmikat, amelyeknek története van

- könyveket ajánlani olvasásra. 

Van köztük igen személyes is. Oldom, formálom, szublimálom vele a magányosságot. A magányt, aki egy olyan osztálytárs, aki nélkül nem teljes a létszám, de senkit nem érdekel, mi volt vele a két találkozó közötti időben. Egy vissza - vissza térő barát, akinek valójában csak azért örülök, mert az arca ismerős.

Persze az EGO világában nem vagyok magányos, van fiam, anyám, barátaim, rokonaim, ismerőseim, kedves és jó emberek, akikhez tartozni, kötődni kell és lehet. De néha úgy érzem magam, mint az a hattyú, aki itt a gyopárosi tóban él, és elveszítette a párját. Így is megvolt, szép volt, csak nem volt teljes a kép. Persze ő - hattyútól tudtommal idegen módon - mostanra újra párt talált.

Szóval ez most olyan nem mondom el senkinek, hanem kilövöm ide a virtuális űrbe dolog. 

A tegnap esti film utórezgése ez a mai poszt, 166 perc az életemből, amely nem hagy nyugodni. Ezt tette A lét elviselhetetlen könnyűségének filmadaptációja. Aki a boldog tudatlanságot választja inkább az életében, az meg ne nézze! Az én pszichém kétszer tiltakozott közben óvón és alattomosan (lecsukódó szem, egyenletessé váló légzés...), de kitartottam és most itt tartok. Na, erre varrjatok gombot!

Anna Gavalda: Vigaszág - ő szenved, én szenvedek, mi szenvedünk, szenvedj Te is velünk!

Ezzel a könyvvel kapcsolatban volt egy freudi félreolvasásom. 

Én bizony vigasságnak olvastam elsőre is, amikor kikölcsönöztem a könyvtárból, akkor is, sőt még vagy 50 oldalig, miközben olvastam. 

Csak hát a cím nem passzolt a tartalomhoz. Mert a könyv feléig vigasság nincs benne, még egy felcsilingelő kacajocska erejéig sem. 

A főhősünk, Charles Balanda szenved. Iszonyúúúan. Nincs a helyén a világban, gőze sincs hol lenne az a hely, ami az övé és olyan lendülettel csapja be önmagát, hogy már szépen lassan utálni kezdtem, sőt dühített. Szenvedtem vele én is. Már-már feladtam az olvasását, de megnéztem a molyon, és ott is panaszkodtak az első felére. Így tőlem szokatlan módon kitartottam és nem bántam meg.

Charles megrázza magát, élni kezd, feladja az öncsalást, szerelmes lesz lüktetőn, sajgón, szenvedélyesen és megleli a helyét. Végülis még csak 47 éves.

Korábban írtam már az önbecsapásról. Talán ezért érintett érzékenyen. Mert a könyv jó. 

Ezután is olvasok majd Gavaldát. De a címeknek többször is neki fogok futni. Biztos, ami biztos.

Értékelés: jeles (5)

Megjelenés:Magvető Kiadó, 2009

Beszerzés:Justh Zsigmond Városi Könyvtár

Balogh, Bíró, Kocsis - három férfilélek nagyító alatt

Akármennyire igyekszem elkerülni, a szépirodalom megtalál. Elkap, nemereszt, inspirál.

Kaptam egy apró novellás kötetet. Az egyik szerző barátsága jeléül ajánlotta. Olvasásakor eszembe jutott, hogy a férfinak LELKE van. Mert posztfeminizmus ide, Müller Péter oda, néha elfelejtem. Minden bizonnyal leragadtam jónéhány évvel ezelőtt a Cosmo szexrovatának férfiképénél, még abban az időben, amikor a női erő "sötét oldala" ( lásd. Cosmo) megérintett.

Balogh Gyula, Bíró Gyula és Kocsis Csaba novellái olvashatók a falatnyi, pillekönnyű "A hetedik..." című kötetben. Az első novella (Balogh Gyula - Mikrodermabrázió - avagy hogyan fogjunk facér pasit) megrázott és megzötyögtetett az iróniájával. A második (Bíró Gyula - Pecsétfeszegetők) átjárt, végigsajgott és lüktetett, izzott és elhamvasztott. A harmadik (Kocsis Csaba - Kis József madarai) elringatott, andalított és ütött a csattanójával. 

A végén az ember lánya úgy jár, hogy keresi a további oldalakat, várja az újabb novellákat és szomorkodik a hiányon. 

Ahogy forgattam a kötetet eszembe jutott egy másik kötet, amit szintén hárman írtak, és szintén az egyik szerző ajándéka volt. Csak ott a barátság nem játszott, igazából még tartalékjátékos sem volt.  A belső oldalra beírtam magamnak, hogy egy izgalmas, poétikus, erotikus viszony emlékére. 

25 évesen, egy hosszú kapcsolat után, de még egy másik hosszú kapcsolat előtt találkoztam az Író úrral, aki intellektuális petting gyanánt vörösbor és gyertyafény kíséretében Ady verseket olvasott fel. Előtte is, utána is. A későbbiek fényében úgy tűnik, érzelmileg kommunikálni kizárólag Ady szavaival tudott. Csalhatatlan érzékkel választott és búskomor drámaisággal adott elő. Amikor kiürült a borospalack és elhömpölygött a szenvedély, kivert kutya szemekkel megkérdezte, hogy egyébként itt aludhat - e velem. Továbbá két vers között csendesen közölte, hogy belé ne szeressek, mert ő erre nem alkalmas és nem akar megbántani. Én sem akartam megbántani, ezért elmondtam, hogy néhány orgazmusnál versnél több kell ahhoz, hogy belészeressek, szóval legyen nyugodt. Ennyiben maradtunk. 

De néha, ha gyertyafényben olvasok, eszembe jut. A hangja, a keze. A ritmusa.

Szóval hölgyeim, legyenek óvatosak az irodalommal. Belekóstolnak a férfilélekbe és ottmaradnak kielégülve, de vetetlen szívvel.

Nora Roberts Forever

Romana, Júlia és Denise füzeteken kamaszodtam. Nincs ezen mit szépíteni. Legfeljebb annyit, hogy minden kötelező és ajánlott irodalmat is elolvastam a középiskolában és sok minden mást is. De a ponyvaromantika is az én világom. Az árulkodó pillantások, visszafojtott érzékiség, lángoló szenvedély nyelvén ugyanúgy értek, mint az összeesküvés, sötét múltbéli titkok és misztikus, boszorkányos szóvirágok nyelén. 

Az első mondatom felnőttkori következménye, hogy bírom a Nora Roberts regényeket, pontosan az egykaptafás, kiszámítható, női lélekkel manipuláló mivoltuk miatt. Teljesen kikapcsolnak. Sőt, arra vetemedtem, hogy bőszen nézem a filmadaptációkat, sikeres és feledés homályába haló másodélvonalbeli színészekkel. És tetszik.
Idemásoltam pár borítót, amelynek filmadaptációja is van:). Hátha további nőnemű alanyokat fertőzök meg ezzel a nem éppen címlapos rajongással.

Egyébiránt, ha valaki ismer egy ízig-vérig becsületes, kétkezi munkától izmos, de a nagydoktoriján dolgozó, égimeszelő, romantikára fogékony, érzékeny pasast (és valami különleges oknál fogva még nem ment hozzá feleségül:)), akkor lehet ide továbbítani az elérhetőségeket. Mert biztos vannak még Nora Roberts rajongók:)!