Spagettivacsorákról álmodom ...

A Napsütötte Toszkána című filmben a főhősnő egyszer csak felsóhajt és azt mondja: A nem létező életemnek vettem egy házat. 

Valahogy így vagyok én is ezzel a sok konyhai csetresszel, ami a blogon is megjelenik: a nemlétező házam, nemlétező konyhájában, kertjében nemlétező vacsoravendégek részére gyűjtöm őket. 

Optimizmusom töretlen. Kora nyáresti, kerti spagettivacsorákról álmodom. Evőeszközcsörgéssel, hűs pohár oldalán lecsapódó párával, kabócákkal, citrusillatú szúnyogirtós gyertyákkal, paradicsomszószos gyerekpofikkal és enyhén kapatos, elpilledt szüleikkel, barátokkal, szomszédokkal, felharsanó nevetéssel, asztalnál laposakat pislantó totyogókkal.
Receptjeim is vannak hozzá, tengernyi. Türelmem is van, legalább ennyi. Mert tudom, hogy ott fogunk ülni nálam, a levendula és margaréta tövek, elhagyott kerti játékok és kunyeráló macskák között. És eszünk és beszélgetünk. És remélem valaki majd szeret mosogatni is :).

A képen látható készletet majdnem elorozták a kezemből, vagyis inkább a lábamtól. Mert miután sikerült kialkudni az árát (én speciel csak mosolyogtam ellenállhatatlanul és hagytam hatni a személyes varázst, eredmény mínusz 200 forint:)), letettem a lábam mellé, hogy kikotorjam a pénztárcám. Személyes talpalatnyi territóriumomból emelte fel egy arra járó hölgy, hogy lám-lám, ő ezt még megnézi. Mondtam nézni lehet, de már elkelt. (Na jó, kissé megemeltem a hangom, amitől az egyébként is szoprán hangszínem az elviselhetőség határát kezdte súrolni a nagy riadalomban. De célt értem, mert letette:). És alig koccant.:))  Végül a hat tányérból csak négyet hoztam el, mert azok voltak igazán jó állapotban. De mindenkinek jut majd tányér és spagetti is. Gondoskodom róla. Ugye eljöttök a következő nyáron?