Magány - szublimáció avagy a lét könnyű elviselhetetlensége

A pszichoanalitikusok szerint a legfejlettebb énvédő/elhárító mechanizmus a szublimáció. Ilyenkor a személyiségben hordozott feszültség, érzések, gondolatok valamilyen, igen gyakran művészi produktumban öltenek testet, s válnak ezáltal elfogadhatóvá a személy számára. 

Elgondolkodtam, miért is írok ide időről-időre. Indokaim sokrétűek. 

Van köztük közösségi, úgymint:

- hírt adni magamról azoknak a barátoknak, ismerősöknek, akikkel más formában nem lépek gyakran kapcsolatba

- népszerűsíteni az ócskapiacozást, a használt holmikat, amelyeknek története van

- könyveket ajánlani olvasásra. 

Van köztük igen személyes is. Oldom, formálom, szublimálom vele a magányosságot. A magányt, aki egy olyan osztálytárs, aki nélkül nem teljes a létszám, de senkit nem érdekel, mi volt vele a két találkozó közötti időben. Egy vissza - vissza térő barát, akinek valójában csak azért örülök, mert az arca ismerős.

Persze az EGO világában nem vagyok magányos, van fiam, anyám, barátaim, rokonaim, ismerőseim, kedves és jó emberek, akikhez tartozni, kötődni kell és lehet. De néha úgy érzem magam, mint az a hattyú, aki itt a gyopárosi tóban él, és elveszítette a párját. Így is megvolt, szép volt, csak nem volt teljes a kép. Persze ő - hattyútól tudtommal idegen módon - mostanra újra párt talált.

Szóval ez most olyan nem mondom el senkinek, hanem kilövöm ide a virtuális űrbe dolog. 

A tegnap esti film utórezgése ez a mai poszt, 166 perc az életemből, amely nem hagy nyugodni. Ezt tette A lét elviselhetetlen könnyűségének filmadaptációja. Aki a boldog tudatlanságot választja inkább az életében, az meg ne nézze! Az én pszichém kétszer tiltakozott közben óvón és alattomosan (lecsukódó szem, egyenletessé váló légzés...), de kitartottam és most itt tartok. Na, erre varrjatok gombot!